A Műértő az Emlékház kiállításáról
A Műértő című folyóirat 2016. februári számában ismertetés jelent meg az Emlékház állandó kiállításáról. A cikk teljes terjedelmében olvasható honlapunkon.
A Műértő című művészettörténeti és műkereskedelmi folyóirat 2016. februári számában közölte az alábbi cikket a Nagy Imre Emlékház állandó kiállításáról. Az írás újraközlésének engedélyezéséért köszönettel tartozunk a folyóirat főszerkesztőjének, Andrási Gábornak, és a cikk szerzőjének, Birkás Annának. (A szerk.)
*
Ellenáll-e az anyag az olvasatnak?
A Pasaréten, Nagy Imre egykori lakhelyén található Nagy Imre Emlékház 2008-ban radikálisan újraformálta kiállításának tereit és anyagát. Az akkor kialakított és ma is érvényes arculat a miniszterelnök mártíromságára helyezi a hangsúlyt. Méltóság és méltányosság jellemzi, ahogyan e hely az emlékház funkciót ellátja, mert nem sulykolja Nagy Imre kivégzésének drámáját. Nem várja el a nézőtől az érzelmi megközelítést például Nagy Imre utolsó szó jogán mondott beszédénél sem, s az nincs is kiemelve az életút többi eleme közül. A sírfeltárás és a temetés archív dokumentációjának előtérbe helyezésével nyomatékosítja az emlékezés egykori tilalmának terhét. Azzal azonban, hogy a rendszerváltás kontextusában láttatja annak feloldását, egyúttal visszaadja az érzelmeket a múltnak. Mi marad akkor meg a jelennek?
Röviden: rengeteg ismeretanyag. A folyamatosan bővülő kiállítás arra az 1989 után hamar meginduló extenzív feltáró munkára épül, amely Nagy Imrét a szocialista korszak politikusai közül szinte kivételként illette meg. Rainer M. Jánosnak az 1990-es évek végén publikált életrajza, majd az Emlékház újraélesztése mára kontraproduktív hatással is bír: a Nagy Imre-probléma ugyanis megoldott feladványként került be a fiókba. Kifejezetten szerencsétlen egybeesés azzal, amire biográfusa is emlékeztetett a legutóbbi évforduló alkalmából: Nagy Imre kiíródik ’56 történetéből. A közbeszédben nincsenek eszközök arra, hogy a mártír miniszterelnök kommunista mivoltát el lehessen mondani, de úgy érzékelhető, hogy a tudomány ennek ellenére is elnapolja a témát.
E kétoldalú veszteség súlya nagy, ha azt tekintjük, hogy Nagy Imre személye kifejezetten alkalmas volna domináns történelempolitikai premisszák cáfolatára. Életútja a bizonyíték, hogy a szocializmus hibrid történeti alakzatokat takaró fogalom, amely nem emelhető ki a magyar társadalom történetéből. Felmerül a kérdés: mennyiben tudja átadni az Emlékház azt az üzenetet, hogy a „forradalom miniszterelnöke” szorosan kötődik a magyar történelem egészéhez?
A bemutatott anyagból ez egyértelműen kiolvasható, de némi rosszindulattal talán bármi más is. Ehhez figyelembe kell venni, hogy az intézmény ugyan az MTA kötelékébe tartozik, de sem múzeumként, sem kutatóhelyként nem aposztrofálja magát: szigorúan emlékházként kíván szerepelni. Ezzel elsősorban attól távolítja el magát, hogy a tudomány dinamikáját magára nézve követendőnek tekintse. Így az intézmény ismeretterjesztő eszköztára kimerül abban, hogy a teljesség igényével összegyűjtött dokumentációval jól körbepárnázza Nagy Imre emlékét. Sok és sokszínű anyaggal támogatja az Emlékház küldetését a honlap is (www.nagyimreemlekhaz.hu). Egy olyan, világosan igazolható „biztonsági játékról” van szó a Nagy Imre-kép politikailag motivált ingadozásai szemben, amely elsősorban azért indokolt, mert a szocialista korszak mai intézményi reprezentációi tudományos ismeretterjesztés címén jellemzően politikai preferenciákat közvetítenek.
Az Emlékháznak – nem lévén kutatóhely – szűk a játéktere. De tegyük mellé: a szocialista korszak kutatása minden nehézség ellenére sokféleséget mutat, és innovatív megközelítésekben gazdag. Nem indokolható tehát, hogy az Emlékház csupán tényként kezelt és tankönyvszerűen leíró ismereteket, nem pedig egy tudományosan argumentált személyiséget mutat fel. A látogató a felhalmozott ismeretanyagban való tájékozódással az emlékkép mozaikjait szabadon és egyénileg rakhatja össze egy látszólag légüres, politikamentes térben. Ezzel a kiállítás elnéz a látogatók különböző ideológiai orientációi felett, és jóhiszeműen abban bízik, hogy a felvonultatott anyag ellenáll a nem kívánt olvasatoknak.
A tervezők a tematikus rendezéstől való tartózkodás ellenére sem fordítottak hátat annak, hogy a Nagy Imre-életút számos absztrakt problémát takar. Ábrázolásuk hagyományos emlékház-installációkkal meg sem közelítené a mostani bemutató sikerét. A kihívással szembenéző, interaktív megformálás elsősorban azok érdeme, akik személyesen érintettek Nagy Imre és emlékezete gazdag történetében, és magukra vállalják az emlék gondozását. Kiemelendő közülük Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin, és Rajk László építész-tervező, az egykori demokratikus ellenzék egyik vezetője, mindketten a Nagy Imre Alapítvány kuratóriumának tagjai. Nagy Imre mai – nehezen felidézhető, sokakban kétségeket keltő – megjelenítésében eredményesnek bizonyul, hogy a szellemi örökséget magukénak valló személyek kiemelt szerepet kapnak.
A korszerű technikai apparátus erős hatása ellenére azonban a kiállítás mint korunk történeti gondolkodásának lenyomata valamilyen elakadásról nyújt tanúbizonyságot. Azt sugallja, hogy még nem állt elő olyan olvasat Nagy Imréről, amely – a kronológiával vetekedve – strukturálná az adathalmaz összességét. Mink András forgatókönyve alapján egy fényképekkel, filmrészletekkel és tárgyakkal dúsított, de igencsak hagyományos, alapvetően pozitivista-leíró eseménytörténet áll a kiállítás középpontjában. Kétségtelenül a történész szakma vezethetné rá az intézményeket arra, hogy ez a fajta történetírás nem az egyetlen legitim, még csak nem is minden esetben a legtényszerűbb előadásmód, különösen olyan heterogén jelenségek esetében, mint amilyen például a Nagy Imre-életút. Elméleti igényességgel megalkotott történeti problémafelvetés tehetné plasztikussá, hogy Nagy Imre mártírsága és kollektív meggyászolásának hiánya milyen veszteségeket okozott a magyar társadalomnak.
Adós a kiállítás a nemzeti kommunizmus kérdésének explicit felvetésével is. Nemzetkép és kommunista ideológia összefüggésrendszere olyan kurrens tematika, amelyre a teljes életutat fel lehetne fűzni. Ezzel összefüggésben az anyag szemléltethetné a desztalinizáció problémáját, amely nemzetközi horizontra helyezné a Nagy Imre által fémjelzett reform irányzatát. Efféle kontextualizálás rávezetné a látogatót az „új szakasz” programjának helyi értékére. Ezzel párhuzamosan Nagy Imre politikai arculatának értelmezéséhez magyarázatra szorulna a párthoz való viszonya. E nézőponton keresztül ugyanis választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy mit jelentett Nagy Imre államférfivá érésében a pártban való politikai szocializáció. Már csak azért is el kellene ezt magyarázni, mert Nagy Imre az utolsó szó jogán is a munkásosztályhoz való hűségét hangsúlyozta. A felvételt újonnan megismerő szemlélőnek ezzel nem könnyű mit kezdeni.
A kérdés tehát továbbra is nyitott: milyen hatások tették képessé Nagy Imrét arra az elévülhetetlen értékű erkölcsi magatartásra, amely rögzíteni – vagy éppen egy időre kitörölni – volt képes ’56-ot a történeti tudatunkban? Mindehhez ott a kiindulási alap az Emlékház jelenlegi igazgatója, Pótó János történész kompetenciáiban. Pótó a legutóbbi ’56-os évfordulón tartott előadásában – a tudomány szabályai szerint példamutató módon – nem átallott visszanyúlni a tudományos szocializmus autentikus képzeteihez, hogy értelmezze, mit jelentett Nagy Imre esetében az, hogy kommunista és politikus volt. Akkor hát van miért félni ezektől a fogalmaktól ma? (Megtekinthető hétfőtől csütörtökig 10 és 16 óra között.)
Birkás Anna