Jánosi Katalin beszéde a Vértanúk terén
Tisztelt Emlékezők!
53 évvel ezelőtt, 1958. június 16-a hajnalán a Kozma utcai börtönben három embert hurcolt a kivégző osztag az akasztófák alá: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Brutális egyszerűséggel és kíméletlenséggel meggyilkolták őket s a börtönudvar sarkában elásták a holttesteket.
Előttük és utánuk is számosan hullajtották vérüket a magyar szabadságért – tombolt a zsarnokság, működött a gyilkoló gépezet.
Ma itt, a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a magyar forradalom miniszterelnökére.
Ki volt ez az ember? – akit nem tört meg a börtön, de az igaztalan vádak, a koncepciós per mégis, láthatóan megviselt... s bronzszemében immár örökös szomorúsággal figyeli a magyar Parlament működését e kicsinyke térről.
Ki volt Ő, aki a műalkotás szimbolikája szerint is saját magát – testét, lelkét, szellemét – hídként próbálta odafeszíteni a múlt és hazájának jövője közé, nemzetének békéje, szabadsága számára?
Nagy Imre, Magyarország és 1956 egykori miniszterelnöke 115 esztendeje született – átélt öt évi szibériai száműzetést - elvei miatt négyszerszer ült börtönben – szó szerint fegyverrel végigharcolt egy véres polgárháborút, két világháborút – kétszer volt miniszterelnöke Magyarországnak, 1953-ban és 1956-ban – s végül megpróbált győzelemre vinni egy forradalmat, egy igazi forradalmat... s e lázas, drámai években számtalanszor és szó szerint csupán a véletlennek volt köszönhető, hogy életben maradt.
Véletlenek azonban nincsenek – Nagy Imre sorsa Magyarország volt. A forradalom miniszterelnökeként be kellett teljesítenie küldetését: egyszerre megvalósítani a forradalom igazságát és létrehozni a lehető legnagyobb nemzeti egységet. Ez volt Nagy Imre embert próbáló feladata, amelynek életében Ő igyekezett eleget tenni – halálában pedig nevével jelképezte, vitte tovább a forradalom tisztaságának üzenetét.
S hogy milyen ember volt Nagy Imre? Imádta szülőföldjét, Somogyországot... szerette a bort, a szép asszonyokat, a jó humort, a táncot... szerette az Életet. Talán vannak még közöttünk, akik emlékeznek cvikkerének vésztjósló vagy huncut villanására, pödrött bajszára, ízes tájszólására.
Nyíltan és büszkén mondom: Nagy Imre reformkommunista volt. Gerinces, büszke ember, szavatartó, hűséges és tisztességes. Egy „emberarcú” politikus, aki fiatal életének valóságából adódóan kommunista lett – és igaz magyar hazafiként halt meg.
Mire kell emlékeznünk, ha meghalljuk Nagy Imre nevét?
Az 1945-ös földosztásra, amikor rengeteg nincstelen magyar parasztember, Nagy Imre szeretett, soha nem feledett társai kaptak földet a földosztó miniszter tervei alapján. Még akkor is emlékezetes esemény ez, ha a rá következő Rákosi diktatúra le is rombolta a földműves nép és Nagy Imre álmait is.
Kötelező emlékeznünk a méltatlanul elfeledett 1953-as Nagy Imre kormány-programra, amely szinte egyik napról a másikra megváltoztatta az egész ország életét – méghozzá jó, pozitív irányban! A kommunista Nagy Imre jogot és törvényességet hirdetett! Bezáratta a kényszermunkatáborokat (például a hírhedt recskit) – megszüntette a kitelepítéseket – mintegy 750000 ember szabadult a börtönökből, táborokból, egyéb büntetésekből –, végre ki lehetett lépni a TSZ-ekből, a beszolgáltatást normalizálta – emelte a béreket és leszállította az árakat –, megszüntette a nehézipar erőltetett fejlesztését, engedélyezte a magánkisipart és vallási toleranciát hirdetett.
Ez a kormányprogram (amelynek tízezrek köszönhették egyszerűen az életüket) felejthetetlen mérföldkő Magyarország és Nagy Imre életében is.
A miniszterelnököt leginkább '56 forradalmi napjaiból ismerjük... az emlékezetes október 23-i Kossuth téri tömegtüntetés képei, a „Nagy Imrét a kormányba!” követelés, majd a Parlament erkélyén a kiábrándítóan józan beszéd: valamennyiünk személyes vagy történelemórai emléke.
Pedig milyen könnyű lett volna adnia a forradalmárt, a népvezért! Hiszen ezt várta tőle a tömeg! De a szovjet hadsereg halálos szorításában, felelős politikusként Nagy Imre nem hazudhatott a valós lehetőségekről! Nem választotta a népszerű, a könnyű utat, hanem a vállalható és lehetséges, az igaz utat kereste.
Még akkor éjjel miniszterelnöke lett a káosz, a fegyveres harcok és vérontás állapotába süllyedő országnak. Ebben az irtózatosan nehéz helyzetben, lelkiismereti okokból elvállalta a reá testált feladatot – amely elől mindenki (akkor is, ma is) megfutamodna. A szovjet fegyverek árnyékában próbált kiutat találni nemzete számára – közben többször kapott súlyos szívrohamot a Parlamentben. Egy hét tárgyalás, egyeztetés után, mikorra Nagy Imre beteljesítette a forradalom követeléseit, Moszkva az erőszak alkalmazásáról döntött. Eltiporta a forradalmat és árulással, csellel foglyul ejtette a miniszterelnököt és munkatársait.
A megtörésére szolgáló börtön és magánzárka után a koncepciós per szánalmasra sikerült Kádárék bábkormánya számára. Nagy Imre nem tört meg, nem hátrált, nem vonta vissza elveit. Élete egyetlen szavába került volna. Sokszor felkínálták neki, zsarolták családjával is, de Ő nem árulta el a forradalmat és nemzetét. Kegyelmet nem kért, vállalta a halált. Nem óhajtott mártír lenni – de hazug emberként nem tudta volna elviselni az életét!
Ma 53 esztendeje gyilkolták meg... és a diktatúra hosszú, sötét évtizedei után a 80-as években már ismét felhangzott Nagy Imre neve: tüntetők skandálták, s mindnyájan tudtuk, mit jelent, miért kiáltják az Ő nevét, hiszen a rendszer gyilkos múltját idézte meg.
22 esztendeje, 1989. június 16-án, mártírtársaival – Maléter Pállal, Gimes Miklóssal, Losonczy Gézával, Szilágyi Józseffel – együtt végre emberi módon eltemethettük nagyapámat, s számomra öröm, hogy ez a katartikus esemény sokban hozzájárult ahhoz, hogy nem folyt újra vér az utcán – békés volt az átmenet. Nagyapám koszorújának gyászszalagjára életének mottója volt felírva: „A néppel, a népért, tűzön-vízen át”! – Ő így is élt és halt!
Ma nem értékelik igazán az elvek melletti hűséget, az emberi tisztességet, a nem kifizetődő önfeláldozást. Nagy Imre azonban útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság fennmarad-e az rajtunk múlik! Gyermekeinknek szüksége van példaképekre! Olyanok tiszteletére, akik elkötelezettségüket, hitüket nem váltogatják szélkakas gyanánt, hanem a hatalommal szemben életük árán is felvállalják azt.
Számunkra Nagy Imre példakép – alakja méltán lehet a nemzethez való hűség szimbóluma!
Egyetlen ember feláldozhatja életét hazájáért. Egy nemzetnek azonban élnie kell, túl kell élnie a tragédiákat is – de soha nem szabad felejtenünk a hősöket, akik igazukért, eszméikért halni is mertek.
Magyarország! Emlékezzél hát hűséges fiadra, Nagy Imrére!
Magyarország! Emlékezzél!
Magyarok! Emlékezzetek!
Jánosi Katalin
(Elhangzott 2011. június 16-án, a Vértanúk terén, a Nagy Imre szobornál.)
