Megemlékezés a gyásznapon
Mártírjaink 1958-as kivégzésére és 1989 június 16-ai temetésére emlékezve június 16-án a Vértanúk terén Nagy Imre miniszterelnök szobránál több civil és '56-os szervezettel együtt hajtottunk fejet és koszorúztunk, majd a 301-es parcellában (a harangot is megkondítva) helyeztük el virágainkat s gyújtottunk mécsest.
A Nagy Imre Alapítvány nevében köszönjük a sok koszorút, virágot és a részvételt mindenkinek!
Nagy Imre barátjának, Lőcsei Pál újságírónak (aki 1956 után súlyos éveket töltött a zsarnokság börtönében) egy családjához írott leveléből idézünk:
„...Június van..., az én legszomorúbb hónapom, halottaim, halottaink hónapja, nyarunk Mindszentje.
Gondolataim, érzéseim, álmaim hetek óta az ismert és ismeretlen, a látható és láthatatlan, a jelölt és jeltelen sírokat járják és elhalmozzák tiszteletem, hűségem és fogadalmaim szimbolikus virágaival.
Ott jártam felejthetetlen testvéreim névtelen, jeltelen sírjainál, kiktől nem tudok időben úgy eltávolodni, hogy lélekben ne közelítsek feléjük.
Minden évfordulón bizonyosabban érzem, hogy ők erősebbek, hatékonyabbak, teremtőbbek az élőknél; hogy sem a rettegés és közöny homokja, sem a könnyen feledés és a mának élés mesterségesen kavart porfellege, de még az alantas gyűlölködés hordaléka sem fogja őket
eltemetni - soha....”
Jánosi Katalin beszéde a Vértanúk terén
Barátaim!
Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, Losonczy Géza kivégzésére, halálára, hazáért hozott áldozatára emlékezünk ma. Nagy Imre miniszterelnök s mártírtársai kivégzésének 56-dik évfordulóján ismét a legmélyebb főhajtással tisztelgünk vértanúink erkölcsi szilárdsága és lelki nagysága előtt, amellyel mindannyian a legtöbbet, életüket áldozták nemzetünkért.
Ez a nap egy ideje minden 1956-os vértanú emléknapja is; lelkünkben mindegyikük áldozata értékes és feledhetetlen.
Főhajtással emlékezünk az 56 évvel ezelőtti 1958 június 16-ára – és ünnepi lélekkel a 25 évvel ezelőtti katartikus történelmi pillanatra, 1989 június 16-ára.
Barátaim, az elmúlt években sokféle beszédet mondottam itt e téren; volt fájdalmas, emlékező és keményebb, kritikus hangú is köztük. Ma a külvilágot teljesen kizárva csak nagyapám és mártírtársai emlékezetével foglalkozom; rossz emlékek, félelmek, s egy új középkor sötétsége rémiszt e gyásznapon.
Az Igazság keskeny, akadályokkal teli ösvénye sokak számára rejtve van, csak keveseknek adatik meg az Igazságtól sújtott lét. Ilyen igazságtól sújtott ember volt Nagy Imre is.Viharos életútjának eszmei harcai, majd a villámcsapásként rá zuhanó totális felismerés után főnixmadárként támadott fel a forradalom és a magyarság ügyének védelmére. Egyenesen a bitófáig vezető útja predesztinálva volt – a nagyhatalmak gyilkos őrlőgépeinek fogaskerekei közé kerülve az igaz Ember csak áldozat vagy mártír lehet. Nagy Imre tisztában volt evvel, de nem hátrált, és kemény leckét adott az utókornak tisztességből, becsületből, erkölcsi szilárdságból.
E megkérdőjelezhetetlen emberi és politikusi teljesítmény a biztosítéka kell legyen annak, hogy e szobor örökké itt, e helyen álljon, szemben a magyar parlamenttel.
1956 miniszterelnökét ma épp 56 esztendeje gyilkolták meg. Útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. 31 esztendei temetetlen halotti „nem-lét” után végezetül eltétetett néki az Igazság koronája. Ma 25 esztendeje társaival együtt végre emberhez méltó végtisztességet kapott és egy új nemzeti Pantheon fogadta meggyötört testüket magába a végső nyugalomra.
A politikai tisztességnek Nagy Imre adott arcot Magyarországon, és az az arc ma is az Ő vonásait viseli. Ő komolyan vette saját parlamenti elnöki szavait és ígéretét, hogy „hű fia lesz a hazának és önzetlen, becsületes szolgája a magyar népnek!” Ezt Nagy Imre haláláig szó szerinti hűséggel be is tartotta. Nála még nem váltak el a szavak és a tettek.
1956 forradalma után hosszú ideig vértanúink egyenes gerince tartotta meg a magyarságot; Nagy Imre halkan elsuttogott neve még holtában is erőt és reményt adott nemzetének; '88-ban, '89-ben már az Ő nevét kiáltották a rendszer, a zsarnokság ellen tüntetők, a változást követelők. A temető isten háta mögött sarkából való föltámadása és temetése méltán vált az erkölcsi diadal jelképévé.
A forradalom és szabadságharc miniszter-elnökének példáját mi nem tudjuk feledni, alakja örökre a lelkünkbe égett – s nevét kiáltva ajánljuk nemzete emlékezetébe:
Magyarország!
Emlékezzél hűséges fiadra, Nagy Imrére! Magyarok! Emlékezzetek!
A tisztesség, a becsület, az erkölcsi szilárdság azóta sem, halála óta sem lett természetes állapot itt e földön, s lassan a remény is veszni látszik.
„Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.”
Drága nagyapám! Te, aki 1956-ban megmentetted a haza becsületét, ki hitet, reményt adtál nekünk a legsötétebb pillanatokban, s kihez örök hűség köt bennünket, ma ismét Hozzád fordulunk: mutass utat nekünk kitartásból, tisztességből, erkölcsi erőből a szabadságért, egyenlőségért, testvériségért folytatott soha véget nem érő küzdelemben!
Barátaim!
Végezetül Hozzátok szólok – akik nem csak a fény napjaiban, de a sötétség évtizedeiben is ott álltatok Nagy Imre mellett. Köszönöm, hogy itt vagytok ma is velem. A gyásznaptól szomorú szívem vigasza ez – hogy még mindig vannak nagyimristák! Hosszú börtönévekkel, száműzetéssel, a zsarnokságban látszat-léttel fizettünk ezért. Ma már kevesen vagyunk, itt hagyott bennünket a sok köpönyegforgató, kihalófélben lévő, veszélyeztetett kisebbség lettünk.
Köszönöm, hogy kitartotok a hazához való hűség és a politikai tisztesség szimbolikus alakja, Nagy Imre mellett. Ti nem protokoll szerint, de a saját életetekkel elkötelezetten álltok e szobornál s a temetőben sírjánál. Köszönöm ezt Nektek, akik itt álltok és azoknak is, akik csak lélekben emlékeznek ma velünk.
Drága Barátaim, Ady szavaival szólva:
„akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán!”
Végezetül Nagy Imre barátjának, Lőcsei Pálnak egy börtönleveléből idézek. Nála szebben még költőink sem tudták megfogalmazni mártírjaink iránti örök hűségünket, tiszteletünket. Szavai mélyen tükrözik saját, nagyapám sorsával és az 1956-os forradalommal megpecsételt életem és szívem üzenetét is:
„...Június van..., az én legszomorúbb hónapom, halottaim, halottaink hónapja, nyarunk Mindszentje.
Gondolataim, érzéseim, álmaim hetek óta az ismert és ismeretlen, a látható és láthatatlan, a jelölt és jeltelen sírokat járják és elhalmozzák tiszteletem, hűségem és fogadalmaim szimbolikus virágaival.
Ott jártam felejthetetlen testvéreim névtelen, jeltelen sírjainál, kiktől nem tudok időben úgy eltávolodni, hogy lélekben ne közelítsek feléjük.
Minden évfordulón bizonyosabban érzem, hogy ők erősebbek, hatékonyabbak, teremtőbbek az élőknél; hogy sem a rettegés és közöny homokja, sem a könnyen feledés és a mának élés mesterségesen kavart porfellege, de még az alantas gyűlölködés hordaléka sem fogja őket
eltemetni - soha....”
