2018. JÚNIUS 16. KÉPEK A 60. ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEINKRŐL

Jánosi Katalin emlékező beszéde:
Tisztelt emlékezők!
   Az 1956-os Nagy Imrét követelő Kossuth téri és a ’89-es Hősök terei, a mártírok emlékének főhajtással adózó százezrek után – kevesen vagyunk ma itt. E szinte családias körben nyugodtan használhatom a megszólítást – kedves Barátaim! Köszönöm nektek, hogy mindvégig és ma, ezen a nem-túl-vidám 60. évfordulón is itt álltok Nagy Imre szobra mellett (amíg még lehet), s a nehéz úton - mellettem. Köszönöm, hogy kitartásotokkal könnyebbé teszitek számomra a keresztet és még inkább köszönöm, hogy az emlékezés lángját Ti életben tartjátok.
Vannak, sokan vannak, akiknek ma itt kellene állniuk, még sincsenek velünk… a 60 év politikai ár-apályai elsodorták őket mellőlünk. De a kitartó kevesek igazsága – az aktuálpolitikai érdekből szemben állók számától függetlenül - Igazság!
1988-ban, a kivégzés 30. évfordulóján, a diktatúra végnapjaiban a tüntető tömeg még Nagy Imre nevét hangosan skandálva, mondhatnám üvöltve követelt - demokráciát. Ma, a 60. évforduló körül a kommunista Nagy Imre talán újra kivégzendő, a hatalom képviselői által mindenesetre sokszorosan elítélt személy – a demokrácia pedig a sárba tiporva épp kimúlik alólunk. S e szobor – vajon meddig állhat még helyén?
60 év…. sok ez… vagy kevés? A történelemben egy pillanat – mártírjaink emléke számára ismétlődően: fény és árnyék sinus-görbéje - számunkra pedig a teljes élet. Ha nemsokára mi is eltűnünk majd, akik még látták és tudnak 1956-ról, és tudnak 1989-ről - a nemrég elindított totális történelem-átírás akadálytalanul hömpölyöghet majd. Nem szép jövő. De az már egyenesen szomorú, hogy mártírjaink halálának üzenete ma is élő, nem sikerült megoldani, száműzni a problémát, mely életüket követelte - s csak azért imádkozhatunk, hogy új mártírokra már ne legyen szükség a magyar történelemben!
   Anno abban reménykedtünk, hogy Nagy Imréék halálának, majd temetésének napja, június 16-a a feltámadás napja lesz ’56-os mártírjaink számára – de tévedtünk. Hőseinket immár csak tükör által, homályosan látja a haza, aktuálpolitikai érdekek mentén válogatva közöttük.
És mennyi mindenben reménykedtünk még! ’56-ban és ’89-ben, s utána is, mindvégig.
Hőseinkkel együtt azt hittük, azt reméltük, hogy a Szabadság evidencia, olyan természetes, mint a levegő - s lám, még ma is, minden nap meg kell küzdenünk érte.
Hőseinkkel azt hittük (’56-ban majd ’89-ben is), hogy természetes, hogy minden ember egyenlőnek születik… s lám, az Egyenlőségért és az emberi jogokért ma is, minden nap újra harcolni kell.
  Mindannyian abban reménykedtünk, hogy a Testvériség alapvetés egy nemzet tagjai közt – de ma is hatalmas fizikai és lelki, objektív és szubjektív ellentétek feszülnek magyar és magyar között.
„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért” - de - lehet.
A világban, a közéletben ma nem sokra becsülik az elvek melletti hűséget, az emberi tisztességet, a nem kifizetődő önfeláldozást.  Ma érdekek mentén folyik a politizálás, hatalomért, vagyonokért – a mi hőseink Nagy Imréék pedig még értékek mentén éltek és haltak, szegényen, vagyontalanul. Történelmünkben ma nem találom a kontinuitást. Hisz’ hogyan is kapcsolódhatna az önfeláldozó bátorság a gyáva pávatánchoz - az egyszerű, hivalkodásmentes élet a mai politikai újgazdagok anyagias, Mammon imádatára épülő világához?
Mára Magyarországon újra stigmatizáló jelző lett, én mégis büszkén mondom - igen, Nagy Imre kommunista volt! Míg hittel hitte, ez szolgálja népe javát - igen. De népéért merte odahagyni a közös eszmét eláruló rendszert s merte odahagyni a hazug, romlott pártot is. Nem az eszmét, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméjét - hanem a rendszert és a pártot vetette ki magából, helyettük nemzetét választva, először nem is ’56-ban hanem már jóval korábban, első miniszterelnökségétől mindenképpen.
Bátor ember volt Nagy Imre. Ezen az úton, ebben a harcban sokan, nagyon sokan megfutamodtak körülötte, szűkebb és szélesebb körben egyaránt. 1956 előtt, 1956 alatt - és 1956 után is. Élethosszig tartó állandó küzdelme, majd a megértés, a végső vállalt lépés az, ami különlegessé, egyedivé teszi számunkra ma is a miniszterelnök alakját. Életútja, emberi drámája a XX. századi magyar történelem egy különleges esszenciája.
A mi számunkra a mártír miniszterelnök erkölcsi példa, alakja a nemzethez való hűség szimbóluma. Ama nemes harcot megharcolta, futását elvégezte - hitét megtartotta. A mi szívünkben eltétetett néki az Igazság koronája…s megérdemelné azt nemzetétől is.
Halála, kivégzése előtt, az utolsó szó jogán Nagy Imre súlyos örökséget bízott ránk – ahogy mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem!”
A jobboldal egy részének szemében Nagy Imre ördögi személy, kommunista. A baloldalon pedig sokan ma sem bocsájtják meg, hogy a romlott párt ellenében népe és hazája mellé állt. Így Nagy Imre és mártírtársai számára mi, egyszerű emberek maradtunk… hogy haláluk értelmet nyerjen, emlékük fennmaradjon…
„Sorsomat a nemzet kezébe teszem… kegyelmet nem kérek!” – szólt a miniszterelnök.
  Barátaim! Magyarok! Saját érdekünkben, a nemzet érdekében, tisztánlátásunk és tiszta lelkiismeretünk, a Jövő érdekében is kérem  - emlékezzetek!
Ne engedjétek újra elárulni, elhallgatni, elfeledni… barátaim, ne engedjük Nagy Imrét újra, örökre eltemetni!

Jánosi Katalin

2018. június 16. Vértanúk tere