KARÁCSONY

         Bámulatos volt az együtt érző képessége. Megtalálta a hangot az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a fiatal Magyar Köztársaság koalíciós politikusaival csakúgy, mint 1956-ban. Egy nyelven beszélt a munkásokkal, a parasztokkal, az írókkal, az egyetemistákkal, a tudósokkal, a művészekkel. Bárki megszólíthatta a villamoson, az autóbuszon, városi sétái során vagy falusi látogatáson. Szívesen beszélgetett mindenkivel, szívesen adott tanácsokat, közvetlen volt, türelmes, érdekelte az emberek véleménye, a mások sorsa. Megszerették. Egy ország „Imre bácsi”-ja lett. Sok apró őszinte jelből, figyelmességből, ismeretlenek egy-egy meglepő, a karomat érintő simogatásából észlelem ma is, hogy mindannyiunk „Imre bácsi”-ja maradt és marad.
         Érzékeny volt. Sokat élt át, sokat látott és sokat tanult, egyre gazdagabb lett az életismerete. Azonnal megérezte a számító hízelgést, a kétszínűséget, az ármánykodást. Tudta, hogy ki volt, ki lehetett és ki lesz az árulója. Ezért volt az élet kegyetlen pillanataiban olyan megdöbbentően nyugodt, higgadt, céltudatos, és perének tárgyalásán a vadállati indulatokkal szemben is fölényesen tárgyilagos. A családnál, a hazánál többre csak az egyetemes emberi méltóság tiszteletét tartotta. Nem tűrte el a megalázást, a megbélyegzés minden formáját elítélte. Innen fakadt hite az egyes ember és a népek egyenlőségében, a testvériség, a szolidaritás eszmerendszerében.
         Szabad emberként kész volt a vitára, a kompromisszumokra, de rabként hajlíthatatlanná vált. Szilárd volt, nem kért kegyelmet, csak a történelem ítéletét fogadta el. Tetteiért, hitéért, elveiért, a magyarságért, az ember természetes jogaiért vállalta a halált.
         Gyönyörű emlék, nagy ajándék volt 1953 karácsonya. A remény pillanatát kívántam általa felidézni. Mindig úgy gondolom – nehéz óráimban azzal vigasztalom magam a jelen sok acsarkodása közepette –, hogy apám jelleme, áldozatos élete nemzeti hagyaték. Erkölcsi örökség, hogy megmentsük egymást a gyűlölködésből a szeretetnek. Így értem, élem és vallom, hogy ő az én örök mesterem, vezérlő csillagom.
         A karácsony az öröm ünnepe. Örülnünk kell, hogy nem diktatúrában, nem polgárháborúban, nem háborúban, hanem békés demokráciában élhetünk. Ha ma közöttünk lehetne apám, bizonnyal azt kívánná, amit én, hogy 1993-ban végre a nemzeti, emberi megbékélésnek, az újjászületésnek legyen karácsonya.”
1993.
(Kézirat, megjelent a Vezérlő Csillagom c. Nagy Erzsébet közéleti emlékkönyvben, 2012. Nagy Imre Alapítvány)